Csak borult ég ne legyen

Csak borult ég ne legyen

Beszélgetés Éder Iván asztrofotóssal - (Természet Világa, 2015 április)

Éder Iván amatőrcsillagász az utób­bi évek egyik legsikeresebb magyar asztrofotósa, akinek a képeit a NASA „Astronomy Picture of the Day” (APOD) honlapja rendszeresen kiválasztja a nap csil­lagászati képének. Éder Iván a fantasztikus felvételek érdekében több alkalommal kirán­dult a déli féltekére, ahol a namíbiai éjszaká­ban csodálatos szépségeket sikerült megörö­kítenie expedíciós felszereléseivel.

– Nem akarok titkokat megtudni, de gon­dolom, az éjszakái egy része foglalt.

– Azért a legtöbb éjszakát alvással töltöm. Havonta egy hétvégén, illetve jellemzően egy-egy hosszú hétvégén szoktam távcsö­vezni. Ebben azért van ilyen rendszer, mert a halvány égitesteket, amelyeket fotózni szere­tek, csak akkor lehet lencsevégre kapni, ami­kor újhold van. Vagyis, amikor a Hold nincs az égen, nem zavar bennünket a fénye. Ilyen­kor van egy hétnyi „ablak” arra, hogy a teljes éjszakákat végigfotózzam, amire szükség is van, hiszen egy-egy halvány téma megörökítéséhez gyakran 10-20 óra expozíció is kellhet.

- A Mátrába szokott kimenni?

– Általában igen.

– Az a legjobb hely Magyarországon?

– Számomra ez tűnik a legjobbnak. Sok mindennek kell jónak lennie. Voltaképpen az égbolt a meghatározó, de vannak még egyéb szempontok is. Kezdem azzal, hogy a Belvárosban lakom, onnan kell kiautóz­nom a színhelyre. Föl kell cuccolnom az egész hóbelevancot, föl kell állítanom a táv­csövet. Egészen más, ha valaki „jó ég” alatt lakik, s onnan tud dolgozni. Nekem viszont el kell mennem valahová, s ha már elmen­tem és fölépítettem a távcsövet, akkor már nem szeretnék hajnalban hazajönni, álmo­san, fáradtan, egy egész éjszaka átvirrasz­tása után. Ilyenkor az embernek a másnapja teljesen el van rontva. Vezetni is veszélyes. Tizenöt évvel ezelőtt még csinálgattam, de most már nem...

– Tizenöt évvel ezelőtt?! Akkor még szin­te gyerek lehetett.

–Sajnos 35 évesen már nem vagyok an­nyira fiatal. Húsz éve csillagászkodom, 15 éve asztrofotózom. Tehát a Mátrába járok, Ágasvárra, ez viszonylag közel van, mind­össze két óra háztól házig. Nincsenek za­varó fények, tudok étkezni is a turistaház­ban, észlelés után pedig mindjárt mehetek aludni. Másnap aztán vagy hazajövök, vagy kint maradok még egy éjszakát. Több ilyen hely nincs még az országban.

– Az teljesen kizárt, hogy Budapesten fo­tózzon? Arra gondolok, hogy az itteni sa­játos, fényszennyezett viszonyok művészi szempontból talán még adhatnak is vala­mit a képhez.

– Adni nem adnak hozzá. Én egyébként is a távoli, halvány objektumokat szeretem, s csak nagyon ritkán készítek hangulatképe­ket, asztro-tájképeket. Lehet Budapestről is fotózni, nagy felbontással, más technikával, például a Holdat, a bolygókat, mert ezek fé­nyesek, szabad szemmel is látszódnak, an­nyira nem zavaróak a városi fények.

– A Holdsarló a Vénusszal Budapesten készült?

– Igen, a nappali égen.

– Ha már a fényekről, fényszennyezés­ről beszélünk: akár a szabadszemes, akár a távcsöves megfigyelés, élesíti az ember sze­mét, vagy inkább rongálja?

– A szemét szerintem nem élesíti, a látá­sát viszont igen. Az agyi mechanizmusokat mindenképpen fejleszti. A vakok füle, azért mert nem látnak, még nem működik job­ban, csak megtanulják jobban kihasználni. Szerintem a csillagászoknál ugyanígy van. Meg lehet tanulni azt, hogy mire kell fi­gyelni, s aztán már jobban lehet érzékelni a finomságokat is.

– Ezek szerint szabad szemmel is sokszor szokott „bóklászni” a csillagos égen?

– Igen. Egyébként az asztrofotózás na­gyon sokféleképpen történhet. A profi csillagászok jó része ki se megy az ég alá. Csak megadja, hogy ezt és ezt az objektumot szeretné így és így megvizsgálni. Elküldi az észlelőnek a megrendelést az obszervatóriumba, az beállítja a távcsövet, megméri az adatokat, s elküldi a csillagász­nak. Adott esetben még az észlelő se látja az égboltot. Azt beszélik, hogy sok egyetemet végzett csillagász van, aki nem is nézett még távcsőbe, s talán némelyikük nem is tudja melyik csillagkép pontosan hol is van. De az előbb említett okok miatt igazából nincs is rá szükségük. Persze, tisztelet a kivételnek. Természete­sen olyan amatőrcsillagászok is vannak, akik asztrofotóznak ugyan, de sose mennek az égbolt alá. Az interneten bejelentkeznek egy robottávcső-hálózathoz, s a számító­gépéről irányítják a távcsövet, hogy az mit fotózzon le. Megkapják a képanyagot, s azt dolgozzák fel. Ebből lesz a fotográfiai alko­tás. Ez az én értékrendemben sántít. Hiány­zik belőle az ember és a természet kapcsola­ta. Én mindig kint vagyok az ég alatt, a saját távcsövem mellett, s amíg telnek az órák és dolgozik a fényképezőgép, addig sokszor egy másik távcsővel figyelem az eget. Gyö­nyörködöm az égboltban.

– A neten fenn van néhány előadása, egyet-kettőt láttam belőlük, s mondhatom, hogy vetekednek a profi csillagászokéival. Nagyon érthetőek, emberközeliek, s a kö­zönség láthatóan díjazta is őket. Szeret elő­adásokat tartani?

– Igen, szeretek. A felkészülést viszont már kevésbé. Egy jó előadás elkészítése rengeteg munkával jár. Ihlet és kreatív ötletek kellenek, melyek maguktól nem mindig jönnek, - ezekhez nyugalom és idő kell. És a prezentációt el is kell készíteni, ami szintén rengeteg idő. Legtöbbször messze nem jut annyi szabadidőm rá, mint kellene, és ez zavar. De ha már megvan az elő­adásom, s jónak érzem, akkor már szeretem megtartani. És jó látni, hogy az embereket érdekli, tetszik nekik.

 – Némelyik előadásán profi asztrofotósokat is lehet látni. Ilyenkor nem fél, hogy valami­lyen titkot is elárul? Mert biztosan van olyan, amit nem tanácsos elmondani.

– Nincs. Sokan megkérdezték már, hogy: „Iván, miért árulod el a titkot?”. Véletlenül se akarom magam hozzájuk hasonlítani, de Salvador Dalí vagy Picasso se tudta volna elárulni a titkát, hiába mondta volna azt, hogy én így vagy úgy csinálom, nem lehet utánuk csinálni. Én sehol se vagyok hozzá­juk képest, de az asztrofotózás is művészet, s ezt egyszerűen nem lehet megtanulni. Hi­ába árulom el, hogy mit hogyan csinálok, az a plusz hiányozni fog, ha valaki arra nem fogékony. A jó képhez először is kell egyigen elmélyült ismeretség köz­tem és a távcső között. Nagyon kell ismernem a műszereket. Rá­adásul ez még nem nagyon ki­forrott műfaj, sokszor történik hiba. Előfordul, hogy az éjszaka kellős közepén arra kényszerü­lünk, hogy rögtönözzünk, mert valami nem működik. Ha nem jön rá az ember, hogy mi az, ak­kor elúszott az éjszaka, a hétvé­ge, esetleg a dél-afrikai utazás. Aztán kell az is, hogy az ember kitartó és türelmes legyen, nem utolsósorban pedig az, hogy mű­vészi érzéke és jó meglátásai le­gyenek. Mindezt azonban egy az egyben átadni szerintem nem igen lehet.

– Vegyük példának a már említett Hol­das-Vénuszos képet! Ha lehántjuk róla mindazt, ami technika, az objektív körülmé­nyek, akkor mi marad benne, ami sajáto­san Éder Iván? Amit más ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanonnan nem tudott volna megcsinálni.

– Erre nem könnyű válaszolni. Ez a kép eléggé speciális, mert inkább a szerencsés pillanaton múlt. A kertben állítottam fel a távcsövet, s abban az egy órában rengeteg képet készítettem. Vonultak a felhők, és ép­pen azt nem tudtam megörökíteni, amit sze­rettem volna: amikor összekapcsolódik a két égitest. Ez egy Vénusz-fedés volt, tehát a Vénusz a Hold mögé bújt. Azt szerettem volna megörökíteni, amikor kijön mögüle…

– Csak éppen akkor felhősödött be?

– Igen, beborult abban az egy órában, amikor ez a jelenség zajlott. Akkor kezd­tem el fotózni, amikor eloszlottak a felhők, de addigra már kicsit eltávolodtak egymás­tól. Persze, amíg felhős volt az ég, addig a távcsövet be se tudtam állítani. Amikor ki­bújtak a felhők közül, akkor kellett rögtön odaállni és beélesíteni a rendszert. Így ké­szült 4–5 kép, azokból választottam ki azt az egyet, amelyen éppen úgy álltak a fel­hők, ahogy nekem a legjobban tetszett. De ehhez szerencse kell. Ebben sok trükközés, sok tanítanivaló nincsen. Akkor voltam ott, amikor kellett, s megnyomtam a gom­bot. A halvány mélyég-objektumokról ké­szült képek már más kategóriát jelentenek. Olyan világot tárnak elénk, amit szabad szemmel nem látnánk, nem tudnánk, ho­gyan néz ki. Nem látjuk a színüket, kont­rasztjukat. Itt elég komoly utómunkára van szükség. Ennek van egy teljesen objektív része, amikor rutinszerűen feldolgozom az adatokat, s van szubjektív része, amikor azt valahogy prezentálom. Amikor képet faragok a nyersanyagból.

– És ez az, ami végül is a művészi tar­talmat adja.

– Igen. A kezem nagyon sok dologban meg van kötve. Itt nem tudok olyat csinálni, hogy most kicsit más szögből fotózom le, mert a szög adott. Nem tudok a galaxisban másho­vá menni, hogy a másik oldalról fotózzak, mert szerintem profilból jobban néz ki az az objektum. Viszont marad azért bőven lehetőség arra, hogy egy-egy képet teljesen másképp készítsünk el. Ilyen pl. a kép szerkesztése, forgatása, kivágása, nagyítása - ezek még távcső melletti feladatok, vagy hogy milyen fénye­ket, kontrasztot, milyen erős színeket adok az egész képnek a számítógépes feldolgozásnál. Ezek nagyon egyedivé tudják a képeket tenni.

– Ebben teljesen szabad keze van?

– Igen. Más kérdés, hogy mi etikus és mi nem. Én úgy készítem ezeket a képeket, hogy teljesen megőrizzék minden természe­tességüket. A színek hűek a valósághoz, de a fényviszonyok és a kontrasztarányok is. Tudom, hogy az asztrofotósok egy része na­gyon elrugaszkodik a valóságtól.

– Az Ön képeiből a NASA már többet is díjazott „A nap fotója” címmel. Arról lehet valami tudni, hogy kik bírálják el a képeket, csillagászok, fotósok?

– Úgy tudom, hogy két csillagász, egyi­kük hobbifotós is. Hazai asztrofotósokkal sokszor beszélgettünk is róla, hogy gyak­ran olyan képeket is beválasztanak, ame­lyek szerintünk nem lennének oda valók, sokkal szebb képeket ismerünk azokról a témákról, akár hazai, akár külföldi asztrofotósok munkáiból. Persze ők a NASA-nál nyilván más értékrend szerint látják/válogatják a képeket, mint ahogyan én tenném, ez természetes dolog.

– Azért mégis jó érzés lehet, hogy az em­ber kap egy értesítést, hogy az ő képe lett a nap fotója. És lehet, hogy az ilyen címek, dí­jak kapukat nyitnak meg.

– Persze, de nem szabad, hogy ez moti­válja az embert. Vagy demotiválja, ha nem kerül be a képe. Mert attól nem lesz se ér­tékesebb, se értéktelenebb egy kép. A NA­SA-nak ezt a honlapját nagyon sokan né­zik, ha oda bekerül egy kép, annak mindig van valamilyen visszhangja. Igazából an�­nyi a haszna, hogy az emberre kicsit felfi­gyelnek, megtalálják – marketing.

– Ez egy szűk kör a nemzetközi poron­don, vagy sokan vannak?

– Mi a kevés, mi a sok? Magyarorszá­gon szűk kis társaság, bár egyre bővül. Az asztrofotózásnak a fejlett országokban sokkal nagyobb a kultúrája, s lényegesen többen is vannak. Európában is, Amerikában is, ahol ez nagyon népszerű. Az emberek tehetőseb­bek, többet áldoznak az ilyenfajta hobbikra. De ha a természetfotós ágazathoz viszonyítjuk, akkor ezt azért nagyságrendekkel kisebb társaság.

– Ön szakmai felelős a Táv­csőcentrumban, ez a napi mun­kája. Jól összefér a természetével, hogy egész napra egy üzletbe van beszorítva?

– Úgy gondolom, ennyi be­lefér. Az életben kell néha kompromisszumokat kötni. Ha már be vagyok szorítva, leg­alább nem olyan munkát végzek, amit nem szeretek. Ha nem is kapcsolódik szorosan az asztrofotózáshoz, de még­is távcsövekkel, optikákkal foglalkozom, olyan szakmai kérdésekre kell válaszol­nom, amelyek esetleg mégis kapcsolód­nak az asztrofotózáshoz. Nyilván nem az asztrofotózásból élek. Ahhoz ügyes mar­keting kéne, de én abban sajnos nem vagyok túl jó..

– Arra sose gondolt, hogy „igazi” csil­lagász legyen?

– Megfordult ugyan a fejemben, de min­dig elvetettem. A csillagász mással foglal­kozik, nem feltétlenül asztrofotózik a munkaidejében. Bár a csillagászattal kapcsolatban érdekel­nek más tudományos dolgok is, mégis az égbolt szeretete az elsődleges. Ezt szeretném megőrizni, s nem feltétlenül munkává tenni. Van, akit az égbolt szépsége nem izgat, de a tudományos vonatkozásai nagyon. Én ezzel picit fordítva vagyok. Az sok lenne nekem.

– Mi a szép az égboltban?

– Nehéz kérdés, ezen még nem gon­dolkodtam. Egyszerűen szép, elég ránézni a képekre. Azt is nehéz megfogalmazni, hogy egy szép nőben mi a szép. A haja színe, vagy esetleg az, hogy sugárzik a tekintete… Tehát rengeteg min­den lehet. De az biztos, hogy az égi objektumok szépségeihez hozzáadódik más dolog is. A kuriózum és megfoghatatlanság érzése. Messze van, nem tudok ott lenni. Látom, hallok, olvasok ró­la, de mégsem tudom, hogy mi az pontosan. De ha belenézek a távcsőbe és meglátom a Holdat a krátereivel, meglátom a Szatur­nuszt a gyűrűivel, akkor mégis azt mon­dom, hogy „Úristen, ez tényleg ott van!”. Fölnézek távcső nélkül, s látom, ahogy a Tejút keresztülhasít az égbolton. Ez a mi saját galaxisunk, amelyben milliárdnyi csil­lag, naprendszer van, s ebben vagyok én is benne. S ki tudja, még mennyi más egyéb dolog. Tehát a háttér információ, és a megfoghatat­lan misztikusság adja a plusz töltetet. Ám egy jól eltalált asztrofotó, amelyen a fények, vonalak, ívek, színek ragyogva játszanak, szerintem önmagában is gyönyörködteti az embert. Szóval, valami ilyesmi.

Az interjút készítette: LUKÁCSI BÉLA